Inkább a főhős iránti rajongásról, mint a zenekarról szólt az a beszélgetés, amit egy Fészek-beli koncert után rögzítettünk az éppen használaton kívüli ruhatárban. Nem csoda, hiszen a Keith Richards Rock’n’Roll Cirkusz nem az önmegvalósítás, a saját számok és az ötletes feldolgozások terepe. Arra ott a lehetőség az S-Modell zenekarban: Pribil György és Jókay Árpád ugyanis ott is közvetlen kollégák. Ebben a bandában inkább a „feeling” a fontos. Sőt, mondhatni: csak az.

Akármilyen nagy ember is Keith Richards, a nagyközönségnek azért ma is csak Mick Jagger neve az, ami mond valamit a Stones-ból.

Jókay Árpád: Ez attól lehet, hogy a hatvanas években indult zenekarokban négy szinte egyenrangú arc szerepelt. Ezzel szemben a kilencvenes évek vagy a kétezres évek együtteseiből szinte csak a frontembert jegyezzük meg. De Keith Richardsnak van neve, még ha nem is akkora, mint Jaggernek.

Pribil György: Az utóbbi években az Öreg nagyon keményen felzárkózott, így például sokkal több interjút is ad. Mindenféle fórumon szívesen megnyilvánul. De igaz az is, hogy rendszeresen összekeverik Cliff Richarddal. Mégis, volt már olyan élményem, amikor egy falusi kocsmában valahogy szóba került Keith neve. Lehet, hogy alábecsültem a társaságot, de ők erősködtek, hogy nem Cliffről beszélnek. „Ő volt a legnagyobb gitáros” – tették hozzá kissé sommásan. „Meg Jimi Hendrix!”

Mikor kapott el a Keith Richards-őrület?

Pribil György: Hát elég régen. 1980 körül lehetett, de hogy melyik pillanat, ami végképp elintézett… Az első nóta a „She’s So Cold” volt az akkori aktuális albumukról. De ezt megelőzte egy olyan történet, ami nem közvetlenül kapcsolódott a muzsikához. Anyámék beköttették az akkori „Tükör” nevű magazin példányait. Én 1967-ben születtem. Ugyanekkor volt az első igazán nagy botránya a Stonesnak, amiről itt írtak is. Egy képet mellékeltek, ahogyan Jagger és Richards kifelé jött a bíróságról. Kezükben cigi, rettenet vagányak, körülöttük többszáz ember, fotósok, nagykutyák. Azt néztem, hogy ez a két, húszas éveiben járó pasi mennyire másként viselkedik, mint ahogy az akkoriban megszokott volt. Az ebben rejlett attitűd, ami megfogott már akkor is. Talán hétéves voltam, de baromira megjegyeztem őket, hogy kik ezek. Amikor ezután ’80-ban viszontláttam őket kicsit öregebben gitározni és énekelni, akkor szinte a szemem előtt láttam őket, hogy milyenek. Két pofátlan, pimasz alak.

Jókay Árpád: És akkor voltak fiatalabbak, mint most mi.

Pribil György: Na igen. A végső döfést pedig Göczey Zsuzsa a Rolling Stones-lemezek ’81-es sorozata adta. Az első lemez első száma, a „Route 66” végképp elintézett. Abban volt egy, Chuck Berry stílusában játszott Keith Richards-szóló, és attól én behaltam.

Gyurinak a ’80-as lemez adta meg a kezdőrúgást, hozzád melyik korszak áll a legközelebb?

Jókay Árpád: Velem az első nagy nótát a nővérem ismertette meg, aki szintén ’67-es.  Általa ismertem meg a „Mother’s Little Helper”-t. Gyuri egy éppen aktuális számon keresztül, én inkább nosztalgikus úton kerültem közel a zenekarhoz. De mivel szeretek koncertre járni és így megélni ezeket a dolgokat mindig, amikor vannak, ezért mindig az aktuális korszak a kedvencem. Ezért a „Bridges To Babylon” és „A Bigger Bang” ugyanúgy kedvencem volt, mivel láttam a vonatkozó koncerteket.

Inkább Jagger volt az, aki azt mondta, hogy modernizálni kell, tovább kell lépni, míg Richards jobban ragaszkodott a gyökerekhez.

Pribil György: Bármennyire is tiszteletreméltó Richards hozzáállása, nem lett volna túlélés, ha nincs ez a Jagger-attitűd. Ő állandóan figyelt az újabb trendekre, míg Richards sokszor ki nem állhatta ezt.

De ennek a zenekarnak mégis Keith Richards lett a névadója.

Pribil György: Mert láthatod, hogy két teljesen menthetetlenül beteg Keith Richards-rajongó játszik itt.

Jókay Árpád: Mert gitárosok vagyunk és emiatt a gitárosok felé húzunk. Az a Mick Jagger-kép, ami bennünk él, az azt mondatja velünk, hogy amit én benne szeretek, az csak Richardsszal együtt jön ki. A Jagger-szólóanyagokat is szeretem (Gyuri talán kevésbé), de maga ezt a jaggeres, szólózenekaros, stúdiózenészes dolog nem jön be. De – habár mindennek ellentmond –, az a nyolcvanas évek-beli szóló-kísérletezgetés lett az előképe a Stones színpadi designjának.

Pribil György: Érdekes tényező, hogy ugyan – ahogy említetted is – a nagyközönség számára Mick Jagger az ismertebb, de ha megnézed a Stones kalózlemezeit, az esetek nyolcvan százalékában Keith Richards-kép van rajtuk. Tehát, a megrögzött rajongók is Keith-t tartják a Rolling Stones-jelenség arcának. Ezt erősíti Charlie Watts nyilatkozata, aki a nyolcvanas években azt mondta, hogy ha a „Rolling Stonesról akarsz beszélni, akkor ne Mickkel vagy velem beszélj, hanem Keith-szel, mert ő a Rolling Stones.” Valószínűleg ez is oka annak, amiért ez lett a banda neve.

Régebben sok zenész lesajnálta a Rolling Stones zenéjét, de az utóbbi időkben mintha már nem lenne annyira jellemző.

Jókay Árpád: Az öreg zenészek nem változtak ebben a kérdésben. Van egy fiatalabb generáció, ami elismeri a Stones-t. Az énekesünk például más zenei színtérről érkezett, de tőle is hallottuk, hogy még az elektronikus zenékben utazók közül is jó páran elismerik Richards munkásságát.

Volt egy formációd, a Stoned, amelyik nagyban hasonlított ehhez a mostanihoz. Miért ez a váltás? A műsor ugyanabból a forrásból ered, nemde?

Jókay Árpád: Az értelme talán az, hogy úgy kezdtünk a mai bandával, hogy egy Keith Richards-születésnapra összeálltunk. De rögtön adta magát a kérdés, hogy lehet-e úgy Rolling Stones-t játszani Magyarországon, hogy Pribil Gyuri nincs benne. Mindeközben Gyurit viszont nem lehet beleültetni egy tribute-zenekarba, annál sokkal értékesebb dolgokat lehet csinálni. Talán így jött.

Akartok saját számokat is ezzel a csapattal?

Pribil György: Mivel játszunk az S-Modellben is, így itt nincs szükség erre. Habár nem kifejezetten „tribute” zenekar vagyunk mint Keith Richards Rock’n’Roll Cirkusz, de kissé ízetlen lenne a saját dolgainkat játszani ebben a műsorban.

Mennyire tudnátok a Stones-hoz vagy Keith Richards dalaihoz hasonlókat írni?

Jókay Árpád: Hú, nem tudom. Régebben írtunk olyan nótákat, amik esetleg hasonlítottak, de Gyuri ezt jobban tudja, mert neki elég tetemes a munkássága ezen a téren. De ha valaki írt is ilyen dalt, akkor nem azért, mert ilyet akart írni.

Pribil György: Ha azt az eszközrendszert használod, ha azt a formanyelvet használod, ami elég jellegzetes, akkor lehet összeeszkábálni valamit, de ettől még nem lesz olyan. Ha már megtanultad ezt a formanyelvet, ahogyan ő is Chuck Berryét vagy Muddy Watersét – eleinte Keith is Chuck Berry-klón volt –, akkor ez egy nagyon fontos indíttatás a saját számok szerzéséhez, hogy ez a fajta gondolkodásmód meg érzelem (hiszen a zene nem gondolkodás, hanem érzelem) benne legyen.

Jókay Árpád: Fel kell nőni azon az iskolán, amit ez a krapek adott nekünk.