Ma reggel kiléptem a szállásról, és már magától átvitt a lábam a Blue sPot Café udvarba. Gyanús volt a csend, a reggeli első kávém előtt nehezen jutott el a tudatomig, hogy véget ért az idei Művészetek Völgye. 
Olyan érzés volt, mint megpróbálni áthúzni a tű fokán egy hosszú, összegubancolódott fonalat. Egy darabig megy, aztán akkora lesz a csomó, hogy minden próbálkozás ellenére csak rángatni lehet, egyre reményvesztettebben. 
Egyik este beszélgettem egy őslakos Völgyezővel, aki akkor azt mondta nekem, hogy Kapolcsban az a jó, hogy mindig hazaérkezik az ember. És tényleg, skizofrén érzés volt tudni, hogy most haza kell mennem, otthonról. Gondolatban még egyszer bejártam az óvodát, Cili nénit, a kisboltot, a templomokat, a főteret, a patakpartot, és az összes helyszínt, és csak örülni tudtam, hogy nincsenek szavaim az elmúlt 10 napra, csak egy szinte feldolgozhatatlan nagyságú boldogságcsomag.  
Bár most egy időre elaludt a fesztivál, de jövőre újra, ugyanott, Veletek! Én már számolom a napokat... :)