A Roy és Ádám Trió akusztik jam formájában és önálló koncerttel is jelentkezik Kapolcson. A zenekarból Nagy Ádám gitárossal beszélgettünk.
Augusztus 4-én léptek föl a Blue sPot Café színpadán. Van-e valami emléketek a Művészetek Völgyéből?
Meglepő, de mi, mint Roy és Ádám, Kapolcson még sosem voltunk, azt hiszem. Régebben a Tramps-szel jártunk ott, ami egy feldolgozás zenekar volt, hasonló felállásban, egy afféle klubzenekar, de rockzenekar. Már ott is a Roy énekelt, és bár már ott is születtek olyan nóták, mint a Trambulin és a Csapból is én folyok, főleg mások dalait játszottuk. És egyszer Somló Tamással (akinek egyébként köszönhetjük, hogy lemezünk lett…) volt egy műsorunk, LGT-ket játszottunk, és azt hiszem, Kapolcson is egy ilyen bulink volt. Ez a mostani program tök szimpatikus, mert egy úgymond „univerzális” zenekar vagyunk, sok feldolgozást is tudunk, sok akusztikus koncertünk is van, nekünk ez tök jó, hogy megmutathatjuk az összes arcunkat, meg a jammelést is nagyon szeretjük. Én személy szerint is tök improvizatív zenész vagyok, szeretek másokkal játszani, nekem a zenélés a másikra való odafigyelésről szól.
Pár éve lehet „Roy és Ádám Trió”-ról hallani. Ez a trió felállásra váltás tudatos döntés volt?
Minden felállás tudatos... a Tramps is egy hasonló zenekar volt, inkább aztán kellett kompromisszumokat kötnünk, amikor Roy és Ádám lettünk. Akkoriban ezt a rockzenét sem a rádiók, sem a kiadók nem preferálták, ezért egy populárisabb változatot kellett a dalokból készítenünk. Amit viszont a színpadon csak úgy tudtunk megszólaltatni, hogy tényleg volt fúvós (nem akartuk playbackezésbe belemenni), meg vokalista, meg billentyűs, szóval vagy tíz zenész, egy igazi nagyzenekar. Ha egy ilyen tényleg megszólal, akkor nagyon jó érzés. De ha nem, és nem mindig volt annyira jó, akkor gáz. A zenészek ugye sessionzenészek voltak, mentek ide-oda, és néha három koncerten három különböző zenésszel játszottunk. Némelyiknek kottából kellett játszani, ami nem tett túl jót a számoknak. Így fokozatosan mentünk vissza a Tramps felé, mégiscsak rockzenészek vagyunk, és igazából a harmadik lemez is úgy született már, hogy olyan számokat csináltunk, amit el is lehet játszani. Amikor a Pap Szabiék voltak a zenekarban (ma a Supernemben), az már négytagú volt, 2005 körül. Aztán jött Csányi Zoli és Kontor Tomi a zenekarba, és kábé 4-5 éve lett a Roy a basszusgitáros, miután a Tomi elment a Megasztárba. Ezt egyébként mi is javasoltuk, mert olyan idők jártak, hogy ez jót tehetett neki.
És Roy rögtön megtanult basszusgitározni?
Hát az egy csöndesebb, körülbelül féléves időszak volt, amikor úgy októbertől, amikor kevesebb koncert is van, tudtunk sokat próbálni. És azért a Roynak nem is volt ez idegen, hiszen tud gitározni, és nagy Sting-fan, ezért még örült is neki… Akkoriban elég sokat próbáltunk, kínlódtunk, hiszen neki azt kellett igazából megszoknia, hogy mellette énekel is… Nem a basszusgitározással volt a probléma. Meg azért kommunikálnia is kell a közönséggel. De annyira ráfeküdt, hogy működött, és így lettünk trió.
Ez a jammelés, ami úgy tűnik mindig is megvolt a zenekar életében, az utóbbi időben mintha sűrűbben előkerülne a koncertnaptárotokban…
Egész konkrétan a Fészek Klubban, a hely vezetője, Benkő Balázs találta ki, hogy egyszer-egyszer legyen egy jam-nap, legyünk mi a kvázi alapzenekar, és mindig hívjunk vendégeket. Volt a Makovics Dénes, szaxofonos, a Jenci, Fekete Jenő, Czerovszky Heni… Szóval igyekszünk olyan vendéget, akár hangszerest, énekest hívni, akivel könnyű jó estét összehozni… Persze egy kicsit meg is beszéljük előtte… És ezekből a jammelésekből is rengeteget lehet tanulni.
Te is sok helyen vendégszerepelsz, nagyon egyedi hangulatú a gitározásod. Miből táplálkozik mindez, kik voltak rád hatással?
Úgy indult az egész, hogy az édesapámnak, aki színházi ember, volt otthon gitárja, és leírt nekem pár Beatles, vagy Illés nótát. Megmutatta az akkordokat, és gyakoroltam. Aztán kezdtem komolyabban foglalkozni vele. A Dire Straits, Pink Floyd, amire emlékszem, hogy sokat hallgattam. Aztán abszolút Hendrix… Itthonról meg rengeteg gitárost felsorolhatnék, de abszolút a Tátrai, a Tibusz volt, aki a legnagyobb hatással volt rám. A mai napig ő a leginspirálóbb számomra.
Konkrétan ez azt jelenti, hogy kisebb szólókkal, riffekkel küzd az ember, próbálja hangról hangra leszedni?
Azt is. De másrészt ez ízlésbeli dolog is. Ha most leültetsz valakit, hogy hallgasson meg három jó gitárost, nem biztos, hogy ugyanarra mondják, hogy a legjobb. De nekem stílusában a Tátrai-féle gitározás tetszett, talán a tiszta strato hang miatt, meg ahogy láttam őt gitározni. Aztán hála istennek vele is játszottunk közösen…
Kis szakmázás: a vintage-hangzású dolgokat kedveled a hangszerek, erősítők terén.
Én nem is lennék annyira vintage-párti, például a Rolanddal is nagyon jó kapcsolatunk van zenekarilag, de én valahogy életemben nem tudtam digitális cuccot rendesen beállítani. Valahogy mindig gyengébb a hangja, mintha egy analóg cuccal próbálkozol. Alapból csöves erősítőt használok, és ha bekötök elé valami digitálisat, mindig hallok valami cicergést, nem tetszik a hang, gyengébben szól a gitár... Amúgy sem vagyok túl effektes gitáros, egy-két klasszikus dolgot, például a szájgitárt, a wau-t jobban csípem a sok kütyünél.
Hogy működik nálatok a dalszerzés? A legújabb lemezetekről is lehet néhány nagyon ütős dalt hallani a mostani koncertjeiteken, mint a Zsáknak a folt…
Ez többféleképpen volt, régebben én írtam a számokat… Illetve a zenét, a Leslie írta az első lemez szövegeit, később a Novák Péter is írt, a Horváth Attila is…
A zenédre írták a szöveget?
Igen, én felveszem először, a Roy valamit ráénekel, kamuangolul… Felvesszük úgy is, és abból készül a végleges dal. De már ez is változik, mert a prozódia miatt a kamuangol kicsit megnehezíti a magyar szöveg megalkotását. Az utolsó lemezre már a dalok többségét Roy írta, erre jó példa a Zsáknak a folt is. A Roy hozta, három-négy akkorddal, C-dúr, d-moll, F-dúr… én azt kicsit átbindzsiztem… kitaláltam rá, hogy érdekesebb legyen, nem annyira sima akkordokat, meg a hangzásban is kicsit hozzátettem. És persze Zolika is hozzáteszi a sajátját, mert nagyon muzikális dobos. A próbákon felvesszük a dolgokat, és alkalomról-alkalomra alakítunk rajta.
Milyen mindezt előadni, a sokgitáros felvételek hangzását kitalálni koncertre…?
Az szenvedés… Ki kell találni. Ezen a lemezen viszonylag sok effektet használok, hogy kicsit színesebb legyen… És azt koncerten kicsit nehéz előhozni…. Főleg, hogy az effektek nagy részét kölcsön kértem… Van multieffektem is, de az kicsit sokat vesz el a gitár száraz hangjából.
A lemezen van elmozdulás egy-két számban az elektronika felé is… Vannak fúziós elképzeléseitek is?
A megszólalás nehezíti meg ezeket igazán… Nem használunk hard disc recordert, mert ha beraktad a lemezre, akkor már koncerten is muszáj használnod. Régen próbáltunk ilyesmiket behozni, de csomó probléma volt vele, megakadt stb. De lehet vele az is gáz, hogy megköti az egészet, elveszi az improvizálás lehetőségét, mert van csomó szám, amit nem ugyanúgy játszunk… A Trambulint, ha például nagyon kérik, akkor játsszuk… és mondjuk benyomunk plusz két refrént, és van ilyen disc, akkor borul minden. Meg hogy milyen hosszú a gitárszóló… Belejátszani egy nótába egy másik dalt... ennyi szabadság kell az embernek.
Sok slágert, zenei utalást szőttök a dalok közé a klubkoncerteken…
A Tramps-szel nagyon sok feldolgozást játszottunk, főleg rockzenekarokat, mindent, ami akkor nekünk új volt, tetszett. Egyébként ott a klubidőszakban – azt egy kicsit visszasírom –, a 90-es évek elején-közepén, heti három-négy bulink volt… Most év közben a zenekarok keveset játszanak… Régen volt egy csomó sztenderd hely, Szolnoktól Miskolcig, és a klubélet nagyon pezsgett. Mondjuk tizedannyi zenekar volt…
A bluesnak pont ez lenne a közege, és ez is rásegített a visszaszorulására...
Igen, akkoriban mi is rengeteget jártunk, Palermora, és más blueszenekarokra… És most meg, alig maradt meg valaki az akkoriak közül. Az S-Modell megint visszatért, az is egy nagyon jó zenekar volt… A Hobo is játszik, másokkal, de akkoriban tényleg az ország egyik legjobb zenekara volt… Nagyon nagy élet volt, mindenfelé klubokban játszottak… Egyébként én is sok blueszal kezdtem, nekem is volt Stevie Ray Vaughanos időszakom, évekig mást se hallgattam. Ha az ember belekóstol, akkor rájön, hogy nem is olyan egyszerű bluest játszani, megvan annak is saját világa, el lehet lenni három akkorddal, de nem az igazi… Érdekes, hogy például a rockabilly, ami még inkább rétegműfaj, külföldön nagyon megy, van igény rá, nem tudom, hogy ez a bluesnál hogy van.
Lehet, hogy az interpretálás, vagy a saját képünkre formálás, a magyar szövegek számítottak abban, hogy melyik zenekar lesz hosszútávon sikeres?
Igen, valószínűleg… Szerintem magyarul kellene énekelni mindenkinek, az már egy más kérdés, hogy kurva nehéz. Érdekes, hogy én a két véglet között félúton, például a Horváth Attila-, vagy a Lovasi-féle szövegvilág metszéspontjában tartom jónak a szövegeket, mind a két stílust nagyon szeretem, és nem annyira kedvelem az angol nyelvű magyar zenekarokat. Egy kicsit néha olyan, mintha lepörgetnénk a felelősséget, mert angolul úgyis minden szöveg jó… Szerintem inkább bukjál meg a magyar szöveggel, mint énekelj angolul. Magyarok vagyunk.
