Július 29-én lesz vendége a Blue sPot Cafénak a Pribojszki Mátyás Band. Amikor a zenekar névadójától, szájharmonikás-énekesétől megkérdeztem, hogy milyen műsorra számíthat a közönség, ő kijelentette: „Július 28-án van a születésnapom, ezért biztos, hogy nagyon vidám hangulatú program lesz.” Matyit leginkább arról faggattam, hogy szeret-e rögtönzött együtt zenélésekben, jam sessionökben részt venni, valamint hogy miként igyekszik tágítani a blues műfaja által szabott kereteket.

Melyiket kedveled jobban: inkább Te állsz be másokhoz dzsemmelni vagy "tűröd", hogy hozzád, a zenekarodhoz csatlakozzon más? 

Én mindkét dolgot nagyon szeretem. Azt meg főleg, ha nem blues-zenei jam sessionről van szó, mert imádom kipróbálni magam egyéb zenei műfajokban is.  Talán a zenekarom többi tagja kevésbé lelkes, ha egy teljesen ismeretlen valaki kéredzkedik be hozzánk, de én mindig nagy kíváncsisággal nézek ilyen izgalmak elébe.

Milyen hangszerek passzolnak a legjobban a Ti zenétekhez, ha egy-egy ilyen alkalmi csatlakozásról van szó?

Klasszikusan leginkább elektromos gitár, akusztikus gitár, slide gitár és természetesen szájharmonika. Ezek azok, amikkel a leginkább lehet dzsemmelni. De az is érdekes, ha egy énekes érkezik, mert az is egy külön hangszer. Izgalmas lehet viszont a bluesban nem annyira megszokott hangszerek szerepeltetése. Ilyen például a hegedű vagy a tangóharmonika.

Úgy tudom, nem akármilyen listád van azokról a zenészekről, akikhez az évek során beugrottál egy-egy számra.

Nagyon nehéz lenne mind felsorolni, de a legnagyobbak között ott volt Bob Margolin, Charlie Musselwhite, Andy J Forest, Paul Lamb vagy Duke Robillard. De például Lee Oscarral is több alkalommal játszottam együtt. Vendégeskedtem a B.B. & The Blues Shacksnél is, amely Európa egyik legjegyzettebb bluesbandája. De vannak olyan külföldi előadók, akikkel nemcsak dzsemmeltem, hanem akikkel több turnét is volt szerencsém végigcsinálni. Ilyen például Ian Siegal. De a hazai zenészek közül is sokakat említhetnénk, akikkel ugyanolyan megtiszteltetés együtt fellépni, mint a külföldi kollégákkal. Nincs nagy különbség. Talán annyi az eltérés, hogy például Charlie Musselwhite egy régi ikon – hetvenéves –, de miért ne lenne ugyanilyen nagyszerű érzés hazai zenészekkel együtt játszani?

Mennyire vagy híve a rögtönzésnek, ha a számsorrendről van szó? Tudjuk, hogy sok zenekar előre felépített, fix programot játszik. Rátok ez mennyire jellemző?

Nagyon ritkán írunk pontos műsorrendet. Van egy adott zeneszám-bázisunk. Ez azt jelenti, hogy egy olyan lista van nekem kitéve a koncertek alatt, amin szerepel mondjuk negyven nóta. Ezek nincsenek sorrendben, hanem szemezgetek belőlük. Ha nem jut eszembe egy számcím, akkor csak lenézek, és rögtön odaszólok a többieknek, hogy „hopp, játsszuk már el ezt a számot, srácok”. Valamikor klub-bulin ad-hoc érzések alapján választok számokat, de amikor nagyobb fesztiválon előre meghatározott hosszúságú programot kell játszani (hatvan, hetvenöt vagy kilencven percet), akkor csinálok egy komolyabb vázlatot. De még ekkor sem száz százalékos a lista. Egyébként nem tartom hátránynak, ha olyan rendezvényen, fesztiválon, ahol egymás után jönnek a zenekarok, akkor legyen mondjuk egy egyórás programod, ami inkább ötvenkilenc perc és nem hatvanöt. Az is része a profizmusnak, hogy ha úgy van összeállítva a számok sorrendje, hogy legyen a műsornak íve. Ilyesmivel érdemes is foglalkozni. Ez még akkor is így van, ha a mi műfajainkban (bluesban, funkban, jazzben) mindehhez nem járul olyan körítés, nincsenek olyan show-elemek, amik a popzenében régen megszokottak már. A válaszom tehát az, hogy nagyon sok esetben a pillanatnyi érzések alapján választok számokat, de nagyobb rendezvényeken én is konkrét listát követek.

Miért pont a harmonika lett a Te hangszered?

Nagyon egyszerűen alakult így. A „szerelem első látásra” (ebben az esetben inkább „első hallásra”) esete volt. A nyolcvanas évek közepe-vége felé bakelit lemezeket gyűjtögettem. Elsősorban fekete funklemezeket a hatvanas-hetvenes évekből egészen a nyolcvanas évekig. Delegations, Temptations, Commodores, a korai Earth Wind & Fire-tól a legmodernebb Kool & The Gang-mixekig minden ilyesmit begyűjtöttem magamnak. Egy kapualjban volt az a bolt, ahova jártam. Hetven, nyolcvan, száz forint, nagyjából ilyen árak voltak a nyolcvanas évek végén. Az illetőnek ez a fekete zene volt a specialitása. Mindig ilyen albumokat szerzett be. Mondanom sem kell, hogy ezek már akkor is elég régi bakelitek voltak. Egyszer így került kezembe egy világos borítójú lemez, amin egy fickó ült egy széken. A boltos nagyon ajánlgatta nekem azt a korongot. Aztán amikor otthon feltettem, szinte semmi mást nem hallottam rajta, mint szájharmonikát. Teljes dráma volt: se basszusgitár, se dob, mi ez?! Hát így ismertem meg Sonny Boy Williamsont.

Rögtön tetszett is?

Tizenhárom éves voltam és nem tudtam, hogy mit hallok. Csak annyit, hogy iszonyú jó, beleütött a pofámba. Rohantam az egyik haveromhoz, aki akkor már elektromos gitározott. Ő mondta, hogy ez szájharmonika, és hogy lehet ilyet kapni a kínai piacon. Még aznap elloholtam oda és nyolcvan-kilencven forintért vettem kínai szájharmonikát.

Miért éppen ennél a pontnál jöttél rá, hogy most már nem csak hallgatni szeretnéd, amit hallasz?

Amikor a funklemezeket gyűjtöttem, még nem akartam zenész lenni. Azok a muzsikák felüdülést jelentettek a kor olyan popzenéihez képest, mint Kylie Minogue, Rick Astley, Frankie Goes To Hollywood vagy Madonna. A ritmusképletek, a hangszerelés engem inkább lelkes hallgatóvá tettek. De csak akkor akartam magam is kipróbálni a zenélést, amikor ezt az istenverte szájharmonikát meghallottam.

Miért történt így, megfejtetted már?

Mert nekem szerintem gyerekkorom óta orális fixációm van. (Nevet.) A szájharmonika az egyetlen hangszer, amit a kezedben tartasz, szorosan az ajkaidhoz szorítod és használod a nyelvedet. Ezen tudom a legjobban kiélni a hajlamomat. (Nevet.)

Mikor rájöttél, hogy milyen zene érdekel a legjobban, honnan szerezted be a hanganyagokat?

A haverom azt mondta, hogy „ha ennyire érdekel, akkor hallgasd meg ezeket a lemezeket”. Összeállított nekem egy bakelitköteget olyanokkal, mint a Rolling Stones, meg a Doors. De volt köztük egy olyan 1969-es album is, aminek az volt a címe, hogy Muddy Waters: Fathers and Sons. Ez a mai napig megvan nekem. Ekkor hallottam először elektromos erősítésű szájharmonikát. Olyanokat, mint Carey Bell vagy James Cotton, és teljesen kész voltam tőlük. Aztán hosszú évekig a könyvtárból szereztem be a hallgatnivalókat. Másolás ezerrel bakelitlemezekről Polimer kazettákra. Mindennek utánajártam, hogy ki kivel játszott, hogyan csinálta, miért csinálta. Nekem így indult, abszolút autodidakta módon.

Sokféle zenekarod volt, de ahogy a pályádat nézem, úgy veszem észre, hogy amíg az első felében inkább az autentikus blues megismerése volt a célod, később viszont egyre inkább a keretek szétfeszítése lett fontos a számodra.

Ez egy hosszú folyamat. A kilencvenes évek közepén sok blueszenekar működött, akik persze mind ismerték is egymást, így számtalan lehetőség volt arra, hogy egymáshoz beszálljunk játszani. Rengetegszer eljátszottuk a legismertebb blues-sztenderdeket: a Sweet Home Chicagót, a Mojo Workinget, meg más hasonló nótákat. De amikor már hetvenkettedjére játszottad ezeket, nem voltak annyira érdekesek. Amikor a saját nevem alatt megcsináltam a Pribojszki Mátyás Bandet, akkor az is volt a cél, hogy ne a klasszikus blues-vonalon menjünk tovább, hanem tegyünk bele egy-két esszenciát, egy-két más fűszert. Volt egy olyan pont, amikor úgy éreztem, hogy a bluesnak az addigi kerete nem volt már nekem elég. Kicsit úgy éreztem magam, mint egy aranyhal, amelyik csak az akvárium faláig tud úszni. Mint amikor már nagyon vágysz arra, hogy kiugorhass egy tóba, onnan a tengerbe, óceánba. Én így fedeztem fel a 2000-es évek közepén, hogy ez az egész szájharmonika-dolog nemcsak a bluesban, hanem más műfajokban is használható. Így ismerkedtem meg rengeteg olyan arccal, akik egyáltalán nem voltak képben a blues-szájharmonikázást illetően. Tőlük kaptam inspirációt ahhoz, hogy az addigi zenéléshez képest új dolgokat is kipróbáljak.

Kik voltak ebben a társaid?

Amikor Dévényi Ádámnak voltam vendége, ott abszolút nem beszélhettünk blueszenéről. Az elektromos hegedű mellett kibontakozhattam szájharmonikán. Teljesen más megvilágítást adott az a zene ennek a hangszernek. Hogy más példát is mondjak, a Pribojszki Band indulása környékén, 2004-től elkezdtem kísérletezni egy elektronikus zenei prodzsekttel is. Annak akkor nem lett folytatása pár internetes megjelenésen kívül, de azóta új számokon dolgozom egy DJ-vel, DJ Kővárival. Egyelőre csak négy olyan szám van, ami használható, de én nagyon lelkes vagyok.

Akkor merre tovább?

Nagyon nehéz most, 2012-ben olyan blueszenét csinálni, amit vagy nem csináltak meg, vagy ha mégis, akkor jobban vagy máshogy játszd. Nem egyszerű ma úgy megszólalni, ahogy 1959-ben vagy ’65-ben. Nagyon sokáig próbáltuk, de be kell látnunk ennyi év után, hogy talán nem is ez a mi utunk, sokkal inkább a Pribojszki Mátyás Bandes hangzás kialakítása.