A blues egyik kevésbé ismert változatát játssza a Jambalaya zenekar. Míg mások nagynevű angol sztárok nyomába szegődnek, esetleg chicagói és texasi mesterek munkáit veszik alapul, addig a Nemes Zoltán vezette banda igazodási pontja a karibi térségre kacsintgató, „Nagy Lazaságnak” (Big Easynek) nevezett New Orleans. Ma még Magyarországon ünneplik a Mardi Gras-t speciális koncertek keretében. De abban reménykednek, hogy talán nemsokára ugyanezt a programot a jazz szülővárosában is előadhatják. Például a Tipitina’s-ban.
Mennyi dolgotok van mostanában zenekarilag?
Nagyon rapszodikus. Főleg azért, mert sokféle dolgot csinálok. Senkinek sem titok, aki a zenész szakmában tevékenykedik, hogy elég vacak a helyzet. Most éppen olyan hetet írunk, amikor van buli bőven, de akad, amikor nem ennyire. De azért megoldjuk…
Elég nagy fába vágtátok a fejszéteket, mivel nálunk csak elég kevesen ismerik a new orleansi zenéket. Azt gondolnám emiatt, hogy ezt a dallam- és ritmusvilágot nem annyira könnyű megszerettetni.
Én nem gondolom így. 
Az lehet, hogy nem ismerik, de ez is inkább nálunk jellemző. Bármerre megyünk, jobbak a tapasztalataink. Amióta koncertezünk, sokszor érzem, hogy a hozzánk csapódó emberek komoly érdeklődést mutatnak. Nekem az a jó visszajelzés, ha ismeretlenül is sikerül megszerettetni ezt a zenét.
Az lehet, hogy nem ismerik, de ez is inkább nálunk jellemző. Bármerre megyünk, jobbak a tapasztalataink. Amióta koncertezünk, sokszor érzem, hogy a hozzánk csapódó emberek komoly érdeklődést mutatnak. Nekem az a jó visszajelzés, ha ismeretlenül is sikerül megszerettetni ezt a zenét.Talán még követőitek is vannak?
Igen. Van, hogy a közönség között zenészek vannak. Hivatalosan nem tanítok, de olyan volt már, hogy pár alkalomra szóló kurzusokat tartottam. Ilyenkor jó látni, hogy van az általunk favorizált zenékre érdeklődés. De például arról is hallottam, hogy az éppen aktuális Fringe fesztiválon az egyik induló teljesen felismerhetően a mi egyik dalunkat használta fel a műsorában.
Téged mikor kapott el a new orleansi stílus, hiszen blues-zongoristaként már korábban is léteztél.
Persze. Tulajdonképpen azzal a honky tonk-zongorázással, amit hallotok tőlem, zongorázom én mindenben. Úgyhogy ez már régebben elkapott. A zenekar megalakítása volt az, amiről egy adott ponton, 2005-ben gondoltam, hogy váltást jelenthetne. Előtte is játszottam hasonló zenét, de duóban vagy egyedül az egy egész más hangulat.
Mennyire változott a felállás a kezdetek óta?
Egy tagcsere volt: az altszaxofonosunknak, Jász Bandinak annyira megnövekedett a munkája máshol, hogy rengeteg lett az ütközés a koncertnaptárainkban. Nem tudtunk tovább állandó jelleggel együtt dolgozni. De nincs harag, hiszen gyerekkori barátok vagyunk. Mi sem bizonyítja jobban, hogy nem vesztünk össze, hogy azóta már lépett fel a zenekarunkkal vendégként, de még duóban is játszottunk. Bandi távozását követően egy tenorszaxofonos srác jött, Albert Zoltán. Itt kell megjegyeznem, hogy igazság szerint ebbe a zenébe az altnál a tenorszaxofon jobban bele is illik, tehát Zoli egy főnyeremény.
Szaxofonosokról beszéltél és való igaz, hogy a ti zenétek fúvósokat kíván. Csakhogy így a zenekar túl sok tagú lesz, ezért nehezen válik rentábilissá. Ismert megoldás erre a problémára, amikor van egy alapbanda, és amikor nagyobb a gázsi, visztek plusz zenészeket. Veletek hogy van ez?
Nálunk amolyan bicebóca fúvós szekció van. Szűcs Krisztián Qka trombitásunk és az előbb említett Albert Zoli alkotják. Azért bicebóca, mert egy harmónia megszólalásához három fúvós kéne. Mivel nekünk csak kettő van, így nekem kell megtámogatnom zongorán az általuk játszott akkordokat. Ez az állapot jó kis kihívás a hangszerelőnek, aki legtöbbször a Qka. Ő csinálja meg minden fúvósnak a kottát. Ha megtehetjük éppen, akkor hozunk vendéget. Leginkább vagy a harsonás Korb Attila, vagy a baritonszaxofonos Kollmann Gábor csatlakozik hozzánk. De hogy a többi tagot se felejtsük ki: Mezőfi István Fifi dobol, jómagam zongorázom, Varga Laca pedig a basszusgitározik. Gitárosunk nincs, de azért játszunk időnként egy-egy gitárossal.
Azért az ritka, hogy egy bluesbandának nincs gitárosa. Mennyire nem hiányzik a gitár a ti zenétekbe?
Amikor kitaláltam a zenekart, akkor szerettem volna tubást bele, de nem mertem meglépni, hogy ilyen szokatlan legyen a felállás. Végül azzal vállaltam valamit, hogy furcsa, hogy nincs gitár. De ha valakivel kiegészülünk, akkor az legtöbbször gitáros. Két nagyon különböző gitáros váltogatja egymást ilyenkor, Sántha Gábor vagy Mohai Tamás. Gabesz úgy játszik velünk, mintha zenekar tagja lenne, hozza a funkciót, simul hozzánk, míg Tomi olyan karakter, hogy elviszi a zenénket más irányba. Mégis, alapból nekünk úgy kellett és kell hozzáállnunk, hogy az legyen a jambalayás, hogy a zene megél gitár nélkül.
Olyan zenészekről már beszéltünk, akik nem állandóan játszanak veletek, de felkészültek, tudják a műsort. De mi van azokkal, akik csak szeretnének beállni hozzátok egy-egy számra?
Pont ezt akartam mondani, hogy korábban már voltak olyan estek, amikor nem a szokásos tiszteletbeli tag-zenészeinket hívtuk meg, hanem másokat. Játszottunk így már DJ-vel – DJ Bootsie-val –, aki piszok jól szkreccselt és ugyanekkor egy cimbalmos is a színpadon volt. Emlékezetes volt a Bényei-testvérek szereplése is: a Hot Jazz Bandből ismert Bényei Tamás bendzsózott, a Freemen Jazz Bandet vezető Bényei Tibor pedig tubán játszott. Ezek a zenészek részben felkészültek voltak a műsorunkra, de voltak olyan számok is, amiket nem ismertek, ekkor tényleg az improvizációé lett a főszerep. De nem is volt mindig próba ezekre az alkalmakra.
Függetlenül attól, hogy az eltelt években mennyire változott a zenétek, azért ma is lehet azt mondani, hogy ti egy new orleansi stílusú rhythm and blues-zenekar vagytok?
Igen, mindenképpen. Viszont ez egy folyamatosan megújuló zene, amit nagyon fontosnak tartok. Nálunk a megújulás egyik jele, hogy két angol nyelvű lemez után most már magyarul szólunk a közönséghez. A New Orleanshoz való változatlan kötődésünk nem is lehet kérdéses, hiszen már másodszor ünnepeljük meg magunk módján, koncerttel a híres new orleansi parádét, a Mardi Gras-t. Ezt a sorozatot „Mardi Gras meséknek” hívjuk, és mindegyiket rögzítettük is. Lehet, hogy ezekből a felvételekből áll majd össze a következő magyar nyelvű lemez.
Zongorista-énekes frontembernek lenni nem könnyű. Nehezebb, mint egy gitáros-énekesnek vagy még inkább egy „sima” énekesnek.
Lehet példát venni magyarországi zongorista-énekesekről is, de erre a stílusra hangsúlyosan jellemző ez a szerep. Tehát a műfaj egy kicsit kedvez ennek a feladatnak. Nézek koncerteket, hogy legyen miből tanulni. Egyébként meg van nálam egy speciális idiotizmus, az sokban segít. Előfordulhat – és ez például tegnap sem volt másként –, hogy felpattanok és valamilyen asztal tetején, vagy ember nyakában találom magam és énekeltetem a közönséget.
Mennyire tartozik a fantazmagóriák világába az, hogy a Jambalaya egyszer New Orleansban játsszon?
Nem teljesen, voltak is már rá kísérletek. Már az is nagy eredmény lenne - és annak lehet is esélye -, hogy egy nullszaldós utazás keretében kimenjünk a Jambalayával. Mindenesetre úgy lenne érdemes, hogyha hosszabb időt tudnánk ott eltölteni. Ez sok dologtól függ, ezek között az én más irányú kötelezettségeimtől is. De én mindenképp – ha csak úgy megoldható, akár zenekar nélkül is – szeretnék eljutni.
