Nem tudom megmagyarázni, mi vonzott az akusztikus bluesban. Talán a személyessége, az „egy ember énekkel, hangszerrel” intimitása, és hogy belegondoltam, hogy lám, itt hallgatok egy blues-embert, aki már rég nem is él, és sose járt Európában, több ezer kilométer messzeségből, és a múltból énekel most itt nekem. A rátalálás amolyan fél-véletlen események következménye. Egész kiskoromtól már vonzottak a bluesos jellegű számok. Volt egy Rolling Stones-lemezünk, az „It's Only Rock 'N' Roll”. Már elsős-másodikos koromban is szívesen hallgattam a rajta lévő számokat, és az egyik kedvencem a „Short And Curlies” volt a B oldalról, ami a legbluesosabb rajta. De a későbbiekben is – részben amikor már mondott nekem valamit a blues szó – tetszettek az ilyen számok. Mint szinte mindenki az én korosztályomban (de részben előtte és utána is), Hobo aktuális munkássága kapcsán került még inkább közel a műfajhoz. Rolling Stones könyvét csomószor elolvastam és tudatosan is keresni kezdtem a Stones-lemezeket. Az egyik leghíresebb közülük az 1968-as Beggars Banquet, aminek az az érdekessége, hogy döntően akusztikus hangszerelések vannak rajta, sőt egy tradicionális, háború előtti blues átirata is (Prodigal Son). Nagyon tetszettek ezek nekem. Mindezek alatt megjelent egy magyar kiadású lemez, amit a Budapesten vendégeskedő Philadelphia Jerry Ricks készített annak kapcsán, hogy nálunk koncertezett. Tehát nemcsak magyar kiadású volt ez a hanganyag, hanem itt is készült. Ezen a lemezen csak énekes-akusztikus gitáros bluesok voltak, ami egy teljesen új perspektíva volt az addigi ismereteimhez képest. Nem sokkal később egy-egy ismerősöm révén olyan válogatáslemezeket tudtam kazettára rögzíteni, ami csak húszas-harmincas évekből származó déli bluest tartalmazott. Gimnazistaként Hajós Andrással jártam egy osztályba, aki az 1984-es nyarat papája kiküldetése miatt Angliában töltötte. Ő hozott haza egy kazettát, amit valamilyen könyvtárból gyűjtött be, amin szintén recsegős, „víz alatti” (copyright Szabó Tamás) felvételeken ismeretlen afroamerikai előadók szerepeltek csakis akusztikusan. Ez volt a végső lökés abba az irányba, hogy keresni kezdjem a hasonló zenéket (ami abban az időben nem volt annyira kézenfekvő). Sokat jártam a Rottenbiller utcai Szabó Ervin könyvtárba – ahol főleg Hont Péter beszerzései miatt – csodás gyöngyszemekre lehetett lelni.

Nehéz lenne néhány előadót kiemelni, akik a leginkább hatottak rám, mert mondhatni, hogy minden ilyesmi után roppant érdeklődő voltam. Ezek között szerepeltek a műfaj korabeli „sztárjai” (pl. Blind Lemon Jefferson, Blind Blake, Charley Patton, Barbecue Bob, Bo Carter, Blind Willie McTell, Tampa Red gitárosok, a zongorista Peetie Wheatstraw vagy Leroy Carr) és már az akkori időkben is kevésbé sikeres blues-fejek is (pl. King Solomon Hill, Cryin' Sam Collins, Garfield Akers, Frank Stokes). De a háború után is készült számos akusztikus bluesfelvétel, illetve sok előadótól jelent meg ilyen anyag az elmúlt 50 évben, ami azt jelenti, hogy napjainkban is. Ezek mind hatottak rám.

Sok formációban megfordultál már, Kapolcson a Soultramps zenekarral vendégeskedtek. Mikor, hogyan alakult ez a zenekar, mik voltak a zenei elképzeléseitek?

2005 őszén kezdtünk együtt dolgozni Balahoczky István Piluval. Mindketten nagy kedvelői vagyunk a hatvanas-hetvenes évek hangzásainak. Olyan funkzenekart akartunk alapítani, ami azokra a fekete rhythm & blues-hagyományokra épít, amik a funk kialakulásának korai időszakára jellemzők. Ez azért nehéz, mert megfelelő iskolája nincs Magyarországon sem a hangzásnak, sem a játékmódnak. Kezdettől fogva saját számokban gondolkodtunk, amik között egyaránt voltak magyarul és angolul megírtak. A szűk értelemben vett koszos funk mellett régi soulfelvételeket is hallgattunk, valamint olyan mai zenekarokat, énekeseket, akik hasonló úton járnak. Célunk mindig is az volt, hogy úgy tudjunk dalokat írni, előadni, hogy a gyökerek teljesen egyértelműen látszódjanak, de közben közérthetőek legyünk, ne kelljen megfejteni a dalainkat függetlenül attól, hogy a közönség egyébként ismeri-e ezt a műfajt vagy sem.

A mai felállás négy éves: Benkő Dávid (PASO): orgona, elektromos és akusztikus zongora, klavinet, Balahoczky István: basszusgitár, Mezőfi István Fifi (Palermo, Muddy Shoes, Blue sPot, Jambalaya stb.): dob, jómagam: gitár, ének. Igyekszünk a régies hangzáshoz a lehetőségeinkhez képest leginkább megfelelő hangszereket használni.

Hogyan születnek a dalok? Mit tartasz fontosnak a szövegekben?

Legritkább esetben van előbb meg a szöveg egy része, inkább egy énekdallam-töredék jön először vagy egy harmóniasor. A legtöbbször nem hagyományosan dolgozunk, vagyis úgy, hogy a zenekar előtt elővezetjük az ötleteinket vagy a többé-kevésbé megírt számainkat. Inkább az a szokásos, hogy számítógépen összehúzzuk a vázat. Már ekkor igyekszünk olyan hangképet alkotni, ami az általunk kedvelt hangzásvilágot modellezi. Vannak olyan szövegeink, amik félig-meddig „automatikusan” íródtak, és kevéssé törődtünk a kohézióval, a lényeg inkább egyfajta hangulat visszaadása. Talán a legtöbbet a nagyvárosi élet egy-egy jellegzetes szeletével foglalkozunk. Például amikor biztonsági őr elkap a nagyáruházban, mert azt hiszi, elemeltünk valamit, vagy amikor multicég alkalmazottjaként projektoros prezentációkat felvonultató értekezleten kell ülnünk, miközben arról ábrándozunk, milyen jó lenne ráérősen az Üllői úton sétálni, vagy a Hármashatár-hegyen a fűben fekve sárkányrepülőket nézni. Vannak kissé hagyományosabb témák is, például amik egy-egy érzelmi nyomás alóli felszabadulást tárgyalnak, vagy azt a helyzetet, amikor egy nap felébredünk, és kényelmes életünket feladva hátunk mögött hagyunk mindent.

Manapság talán minden korábbi időszaknál erősebben érezhető trend a stílusok keveredése: a dzsessz, az elektronikus zene, a népzene nagyon sok – korábban egyféle műfajban alkotó – muzsikus dalaiban megjelenik. Mit gondolsz erről? Hozzád közel állnak az efféle zenei megoldások?

Hallgatóként inkább. Művelni nem nagyon szeretem. Ennek részben az is az oka, hogy nem értek hozzá. Talán az elektronikus zene kivétel részben, de ebben a zenekarban inkább a „tiszta” formák iránt vonzódunk.

A Művészetek Völgye egy egészen különleges kulturális találkahely az egyre sűrűsödő hazai nyári fesztiválprogramban. Van valami élményed Kapolcsról? Milyen várakozásokkal léptek föl a Völgy nyitónapján?

Sokszor játszottam egy-egy koncerthelyszínén. Például egyszer egy traktorállomáson volt koncertünk. Emlékszem: aznap Pesten Incognito-koncert volt, és emiatt nem tudtam ott lenni. De pár éve a taliándörögdi klastrom romjainál elhelyezett színpadon is felléptem a lenyugvó nap kíséretében.

Min dolgozol mostanában? Mik a terveid a jövőre nézve?

Három zenekarban szerepelek: a Soultrampsen kívül van egy blues-trióm is, fémtestű gitár, tuba és dob felállással. Ez a Someday Baby, ami már 2001 óta működik változatlan felállással. Továbbá zenélek Oláh Andor zenekarában is, ami a régi bluest, főleg a Mississippi bluest keveri az elektronikus tánczene kellékeivel, főleg hiphoppal, bigbeattel. Ez a Mississippi Big Beat. Ez utóbbival több külföldi meghívásnak is eleget teszünk az elkövetkező időkben, és az idén jelent meg az első lemezünk, egyelőre csak digitális formában, Hollandiában. Kapható minden ismert nemzetközi internetes zeneáruházban, szóval elvileg mindenütt hozzáférhető. Vissza a Soultrampshez: egy elég jól sikerült számunkat szeretnénk rögzíteni az elkövetkező hónapokban. Nem akarunk sietni, ki fogjuk próbálni, hogyan szólnak a legjobban a hangszereink és a legjobb eredményre törekszünk. Most nincs miért sietnünk.