A fesztiválok legnagyobb ellensége és barátja az időjárás. Elég makacs jószág, önfejű is, és csak ritkán van, hogy mindkét oldal boldog.
A nyári vihar pedig af esztiválszervezők egyik legrosszabb rémálma.
Egész délután kérdéses volt, hogy elmossa-e az udvart a vihar, vagy a ternészet erői megkegyelmeznek. 
A Beatles-est végéig csak a szélvihar borzolta a kedélyeket és a hajkoronákat, de a Blue sPot utolsó néhány számánál elkezdett csöpögni az eső. 
Ilyenkor két dolog történhet: a közönség szitkozódva bevonul valami feledett helyre, és lassú kínhalált hal az este, vagy pedig tovább folytatják az őrületet, és a víz csak dob a hangulaton.
Szerencsére nálunk a második történt meg, spontán esőtáncba fordult át a koncert, és körülmények ide vagy oda, mindenki a ráadást követelte.
Ezúton szeretném megköszönni az időjárásnak a közreműködést ahhoz az elképesztő erejű pillanathoz, amikor nagyon sok ember együtt énekli a Hey Jude refrénjét, vizesen, lelkesen, és -ami a legfontosabb - iszonyat boldogan.