A kilencvenes évek elején szinte nem volt jobban elismert blues-rock koncertzenekar, mint az S-Modell. Ma már csak a gitáros Pribil György és az énekes Kőszegi Zsolt maradt a legsikeresebb korszak felállásából. Nemrég egy remekül sikerült koncerttel ünnepelték kanyargós pályafutásuk huszonötödik évfordulóját. Az, hogy ez mennyire sok idő, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a közönség idősebb tagjai közül is voltak, akik azt hitték, külföldi zenekart hallottak.

Ti aztán hánytátok halomba a koncerteket annak idején, ugye?

’92-től, pontosan húsz éve.

Azóta mennyiben változott a zenétek és a legénység?

A legénységből már csak [Pribil] Gyuri van, meg én. Az Árpi van benne [Jókay Árpád, aki a Keith Richards Rock’n’Roll Circus vezetője is egyben; hamarosan a Blue sPot Café blogfelületén is találkozhattok vele], ő a ritmusgtáros. Nagy "Liszt" Zsolt billentyűzik. Ő is olyan, aki ezer zenekarban játszik, például a Zanzibarban. A basszusgitáros a Madácsy Tomi. Nagyon jó Zsoldos Tamás-tanítvány, mondta is nekünk a Zsoldos most májusban a Tabánban, amikor ő is fellépett ott a Kormoránnal és mi is, hogy „Vigyázzatok Tomira!” A dobos meg a Gáspár Gergő, ő meg fiatal, talán huszonegy éves? Egyébként a színész Gáspár Sándor fia.

Ez kemény, hiszen ő akkor született, mint amikor ti már javában működtetek, sőt, mi több, a naptárotok dugig volt…

Igen, akkoriban olyan 240-260-okat játszottunk egy évben. Az sűrű.

Minek volt ez köszönhető?

Ilyen volt a légkör akkor. Mindenki, aki gondolt egyet, nyitott egy klubot. Vidéken is, bárhol. A sima kocsmák is rock-kocsmákká alakultak, bementek a fiatalok, olcsó volt az ital, kevés volt a belépő. Kevés volt a gázsi is, viszont sokszor volt kevés, így észre sem vettük. Olyan helyeken is nyitottak, mint Békéscsabán vagy Dunaújvárosban, ahova egy hónapban kétszer is mentünk. Dunaújvárosban például olyan volt a törzsközönség, hogy azon ment a vita köztük, hogy mikor kinél legyen a házibuli, amikor megérkezik a zenekar. Mert utána úgy vártak minket, hogy „Most nálunk lesz!” Ilyenkor ott kellett maradni, ami persze „nagyon nehezünkre esett”… Talán sorsot húztak, vagy nem tudom, hogy döntötték el. Tehát jártunk mindenfelé. Pesten a Tilosaz Á-ban havonta kétszer-háromszor… Épp mostanában kerültek elő plakátok a Fekete Lyukról. Ott is játszottunk havonta kétszer…

Eleinte feldolgozás-zenekar voltatok.

Ez úgy történt, hogy az S-Modell zenekar már létezett trióban. Ott a Gilián Gabi dobolt, a Csibi Tomi basszusgitározott és a Pribil… Így voltak hárman. Ők feldolgozásokat játszottak. Nekünk meg volt a Dózis Blues Gang nevű zenekarunk, ami kereszteződött szép lassan a Závodi Banddel, mert a [Závodi] Janót elhívtuk mindig Dózisra, Janó meg elhívta a Dózist az akkori Rock Caféba, a Dohány utcába. Így alakult át a Dózis az új Závodi Banddé. Akkor már kezdett oda lejárkálni a Pribil, a Csibi Tomi kiszállt az S-Modellből és a Pribil hívta a Mezeit. [Mezei András – aki később az Üllői úti Fuck, a Marlboro Man és a Ludditák tagja is volt – lett ekkoriban az S-Modell basszusgitárosa és egyben koncertszervezője is.] A Mezei erre azt mondta, hogy csak akkor megy, hogy ha engem is visznek. [Pribil] Gyuri egyébként teljesen jól elvolt evvel, hogy így játszogattak. Én meg eljárogattam a Józsefvárosi klubba, egy-két Creamet elordibálgattam, és persze ilyenkor mindig beszélgettünk. Mondtam, hogy kéne csinálni saját számokat, mert úgy lenne értelme. Akkoriban nagyon sokan játszottak feldolgozásokat, csak az S-Modell mondjuk talán azért fogott meg több embert, mert a Gyuri kiemelkedőbb volt, mint a többi ilyen rhythm and blues-gitáros már akkoriban is. És akkor már volt a Ferenczi Gyuri is. Ő előtte az Udvari Bolondokban játszott, közben meg még volt a Rodeo nevű countryzenekar is, amivel mindig járt külföldi turnékra (még az S-Modell idejében is), például Ausztriába, fesztiválokra. Hát ekkoriban beszéltük meg a Pribil Gyurival, hogy legyenek saját számok, merthogy az milyen jó. Gyurinak voltak ötletei, és mindig úgy történt, hogy hozta az őket és koncerten már le is játszottuk. A következő bulira pedig hoztam a szöveget. Így kezdődött.

De nem abban az időben ment nektek jobban, amikor még nem kezdődött el a saját számos korszakotok?

Akkor még sokat játszottunk. ’93-ban jelent meg a „Játszma” című kazetta, és az az év még bőven benne volt. ’94 elején kezdte el a Gyuri a Kimnowakot, hamarosan kész is lett az első lemezük, de közben a Ferenczi már ’93-ban megcsinálta a Herfli Davidsont, és ekkortól érződött a toporgás, hogy nem történik semmi. Játszottunk sokat, de például a kazettánkat végül magánkiadásban adtuk ki párszáz példányban. Jártunk a kiadóknál, de mindenki elhajtott minket, hogy ez a fajta zene nem kell senkinek. Hiába mondogattuk nekik, hogy még az akkori Calypso Rádióban is a Gary Moore szólt, mert akkor ő volt az úgynevezett bluesrobbanás legismertebb alakja. Még ide is becsapódott, és a német tulajdonú adók is orrba-szája Gary Moore-t nyomtak… De azért közben meg játszottunk akkoriban a Tabánban mindig. Május elsején, meg augusztus huszadikán is. Akkoriban pont elindult volna valamilyen fesztiválsorozat, országos turné, amire minket is meghívtak sok erősebb underground-zenekarral együtt, mint például a Prosectura. Ha jól emlékszem, Szolnokon volt az első ilyen koncert. Ott veszett össze annyira a Pribil meg a Mezei, hogy Gyuri beült az autóba és hazament.

Nem is játszottatok utána?

Nem.

Mi lett a lekötött koncertekkel?

Nem volt mit tenni, mert ha Gyuri nincs, akkor mindegy. Mezei mindenkit végigtelefonált, hogy ennyi volt.

Ez az állapot azóta is fennáll?

Nem, dehogy. Az András nagyon haragudott a Gyurira, nem állt vele szóba, de a kilencvenes évek végén, amikor a Tilosaz Á bezárt, az utolsó hétvégén az Á-sok csináltak egy olyan koncertsorozatot, amin olyan zenekarok léptek fel, akik sokat játszottak náluk. Erre összeállt a „klasszikus” felállás Gerdesits Ferivel, Ferenczivel. Egy-két évvel később pedig a Szigeten az [Oláh] Andor ötlete alapján [Oláh Andor, az akkori Dr Valter & The Lawbreakers, korábban és később számos más formáció szájharmonikása, egyébként koncertszervező is] megint fellépett az S-Modell. Akkoriban a Crossroads kiadó éppen kiadni szándékozott egy koncertanyagunkat, amit az egykori Saigon nevű belvárosi klubban rögzítettünk. Az volt annak a címe, hogy „Joe int!". Valahogy hozzájuk került a felvétel. Na, az a koncert nagyon jól sikerült. Részben a Sziget miatt, és azért is, mert még akkoriban nem volt olyan drága a jegy, így sokan eljöttek. A Blues Színpadnál négy-ötezer ember volt, akiknek szerintem a kétharmada az S-Modell miatt érkezett.

De még ekkor sem állt vissza a zenekar folyamatos működésre. Mikor történt ez meg?

’99 körül kezdtük megint kerülgeti egymást Gyurival. Először amolyan közvetítők útján, miszerint „én beszéltem a Gyurival és azt mondta, hogy…”, meg „beszéltem a Zsoltival és azt mondta, hogy…”. Aztán valahogy megdumáltuk, hogy zenélgessünk egyet Gödöllőn. Gilián Gabi dobolt, valaki elvitt engem Harasztiról Gödöllőre [Kőszegi Zsolt Dunaharasztin él] egy próbaterem-szerűségbe és ott volt a Gyuri, a Gilián Gabi. A bőgős srác Szőke Zoli volt a basszusgitáros és Vidák Robi gitározott. Ott a próbán aztán egész nap zenélgettünk, és megírtuk az első dalt. Rögtön megírtam hozzá a szöveget is. Ez lett a „Tánc” című szám, ami az Equus nevű zenekar első lemezére került. Később is próbáltunk és így alakult úgy, hogy legyen megint banda, de ne S-Modell legyen a neve. Mégis utal rá, mert az S-Modell egyik korábbi számának ez volt a munkacíme. Két sorlemezt csináltunk Equus néven, de mindkettő végül is S-Modell volt, főleg a másodiknál, ahol még a Ferenczi is szerepelt, meg felváltva a Gerdesits és a Gilián dobolt. Akkoriban egyébként a Vörös Gabi volt a basszusgitárosunk.

Úgy tűnik számomra, hogy Pribil Gyuri és Te vagytok azok, akik nélkülözhetetlenek az S-Modellből. Igaz ez?

Mivel ez egy gitárcentrikus zene, ezért a banda vonalvezetője elsődlegesen a Gyuri. Az, hogy mennyire meghatározó az én jelenlétem, nem tudom eldönteni. Úgy gondolom, hogy az a tény, hogy én mellette voltam, minden bizonnyal a kitartás meg az adott és kapott bizalom eredménye.

Mikor tértetek vissza az S-Modell névre?

Ez is kalandosan kezdődött. Gyuri már akkor Kismaroson lakott. Az Equus-időkből volt egy szállítónk, Laci, aki szintén odavalósi volt. Volt nála egy születésnapi buli, amire meghívott minket, hogy menjünk le és zenélgessünk egy kicsit. Lejött a Gilián Gabi is. Visszakeveredett a Csibi Tomi is, hogy ő fog basszusozni. Ott csak úgy játszogattunk. Ebből lett még egy, buli, még egy és így tovább. Így lett megint zenekar és S-Modell.

Mikor indult ez a szakasz?

Olyan 2008-ban.

Mennyiben változott a zenétek az idők során? Van olyan dal – akár saját, akár feldolgozás –, ami régen nem tetszett volna, most meg igen?

Nincs ilyen, mert annak idején is eljátszottunk bármit, ami nekünk tetszett. Az ízlésünk attól, hogy a látókörünk tágult, nem változott. Viszont mindent másként játszunk, mint mondjuk húsz évvel ezelőtt. Ez nem szándékolt, csak az idő, az érés miatt van így. Sokan éppen azért szeretnek a koncertjeinkre járni, mert minden koncerten mindig minden másként történik.

Mennyire viselitek az esetleges zenész „betolakodókat”, akik jönnének dzsemmelni veletek?

Bármikor bárki jöhet.

Nem zavar az, hogy nektek mégiscsak van egy összepróbált programotok és abba beleotrombáskodik valaki?

Hát az ott kezdődik, hogy az „összepróbált program” úgy néz ki, hogy tavaly volt a huszonötéves jubileumi koncertünk az A38-on. Arra próbáltunk kettőt. Azóta szerintem nem. Gilián Gabi pont azért szállt ki a zenekarból, mert nálunk minden olyan esetleges. Amilyen a mi hangulatunk, amilyen a közönségé, ahhoz képest fogjuk játszani a következő dalt. Nincsen előre megtervezett felépített hangulat. Ha nekünk nincs jó kedvünk, akkor lehet, hogy egymás után három lassú bluest eljátszunk. Utána ettől jókedvre derülünk és eljátszunk öt pörgőset. Ezt a közönség zöme érti, aki ismeri a zenekar dolgait. Pont ezekért járnak, hogy mindig legyenek ilyen huncutságok.

Van fiatal zenészetek, de a közönség terén mennyire tudtok elérni a fiatalabbakhoz? Hiszen az eredeti közönségetek tagjainak ma már zömmel nem azon jár az esze, hogy épp melyik rock kocsmába menjen. (Ami azóta nincs is.)

A most középkorúnak nevezett idősebb közönséggel is érdekes a kapcsolat. Tavaly játszottunk az egykori Colosseum zenekar énekes nélküli mostani formációja előtt az A38-on. Ez úgy kezdődött, hogy a beállásunk után azt mondta a zenekarvezető, hogy bármit használhatunk, még a cintányérokat sem kell levennünk, a zongorista megkapta a nagy Hammondot, mindent, cakk-pakk. A pakolóemberük azt mondta, hogy ilyen még nem történt addig, pedig éppen turnéban voltak. Szóval bármit használhattunk, mert egy fél számot hallottak, annak alapján pedig bizalmat szavaztak nekünk. Egy ütős háromnegyed órás programot játszottunk. Az est végén már készülődtünk hazafelé, a közönség is kezdett elszállingózni. Akkor jöttek oda a nálunk idősebb fickók meg hölgyek, és kérdezgettek minket, hogy „Ti magyarok vagytok?”, mi meg mondtuk, hogy „Persze, igen”. Erre meg kérdezték, hogy „Ez iszonyú jó volt, hát hol voltatok eddig?” Mi meg, hogy „Mi?! Hát ti hol voltatok eddig?!”