A Blue sPot zenekar abban az örömben részesül, hogy a kapolcsi Művészetek Völgye fesztiválra szervezett blues-udvarában népdalfeldolgozásait Palya Bea közreműködésével adhatja elő. Ebből az alkalomból beszélgetett Oszkó Péter, mint a Blue sPot szájharmonikása Palya Beával, kifaggatva nem csak a blues zenéhez való viszonyáról, hanem általában terveiről, a kapolcsi Palya-udvar programjáról és a Művészetek Völgyével kapcsolatos élményeiről is.
Azonnal ezer kérdésünk lehetne, de persze nincs olyan ambíciónk, hogy mi fogjuk tudni megírni ezen a felületen minden idők legütősebb Palya Bea interjúját, hiszen amúgy is annyi helyen annyit beszélnek Rólad. Ezért igyekszünk az aktualitásokról kérdezni. Először is úgy tűnik, hogy miközben manapság olyannyira egymásba érnek a nyári fesztiválprogramok, hogy szinte Dunát lehet rekeszteni velük, valamiért megkülönböztetett figyelemben részesíted a Művészetek Völgyét. Mi az oka ennek a kötődésnek, mi különlegeset látsz a Művészetek Völgyében más fesztiválokhoz képest és hogy látod a jövőjét az egyre éleződő versenyben?
1994-ben épp Vigántpetenden táboroztattam néptáncos gyerekeket. Akkor beleszerettem ebbe a tájba, módosult tudatállapotban bámultam a szalmabálákat, a dombokat, a ragyogó zöldet, az aranysárgát, a giccs fokozására még az eső is eleredt, szivárvány ívelt a dombok felett. Láttam Kapolcson az óriási szalmadisznót, az orrában tévé, benne film megy, egy disznóvágás visszafelé… A következő évtől, és azóta szinte minden évben pedig már fellépőként jöttem ide vissza, és a legmélyebb koncertélményeim kötődnek ide. Valahogy van itt valami plusz lélek, jó arcok vannak, figyelnek egymásra és a zenére. Ünnepi hangulatokat őrzök magamban, olyan tág pillanatokat, amilyenekért én zenélek: éneklem a gyönyörű dalokat, szállnak a hangok, és azt érzem, hogy át is jut a közönséghez az, amit elindítok. Közel vagyunk egymáshoz, közöttünk-fölöttünk kering az a jóság, az a melegség, az a kincs, ami nekem a zene.
Aztán idén harmadszor már házigazdaként költözöm le ide, és nagyon szeretem az egészet, a reggeltől estig tartó tömény, tömörített élmény-fájlokat.
Én azt gondolom, a verseny az csak jó tesz, és amelyik fesztiválnak lelke van, az működik, virágzik és tovább él, a lelkek nem szoktak csak úgy meghalni. Amíg az megvan, addig nincs hiba, márpedig én a Palya-udvar körül érzem, és más udvarok körül is azt látom, hogy a szervezők, a segítők a szívüket-lelküket beleteszik abba, hogy meglegyen a napi csoda-adag.
Most már hagyománynak mondhatjuk, hogy a Palya-udvar minden évben elképesztő tempót és életritmust diktál, szinte nem is alusztok és nem is pihentek, hanem reggeltől estik foglalkoztatjátok a közönséget. Hasonlóan mozgalmas programot terveztek-e idénre, hogyan fogod bírni, miközben köztudott, hogy hamarosan anyai örömök elé nézel, és készültök-e bármiféle újdonsággal, meglepetéssel?
Ó, ha láttad volna, mit műveltem az elmúlt egy hétben egy horvátországi táncos kurzuson… Hihi, ha videóra venném és levetíteném, sok védőnő és szülészorvos a kardjába dőlne. Napi kétszer két órát táncoltam bekötött szemmel, dübögő ritmusú, ősi transz-zenékre, légzésgyakorlatokat csináltam, közte délben óriási hegyet másztam, úsztam a tengerben, buliztam, barátokkal élveztem az életet, mozgattam a testemet.
Valóban, más ritmus van most nagy hassal, de szerintem az az egyéni hitrendszeren múlik, hogy ki mennyi energiát szabadít fel ilyenkor magában. Én sokat, és nagyon élvezem. Persze lehet, ha nagyobb lesz a hasam, másképp lesz, de azt majd ott akkor megérzem. Kézenállás még simán megy, táncolni sem táncolok kevesebbet, mint előtte, koncertezem is rengeteget, egyelőre a babám akkumulátor, inspirátor, örömforrás.
Szóval én nagy izgalommal készülök Kapolcsra, bár igaz, most az eddigi, napi kb. öt megjelenést (koncertet, beszélgetést, énektanítást) azért inkább három-négyre csökkentettem, és ez azért is jó, mert teret adok másnak.
Az egyik alapötletünk idén a tehetségkutatás, kiírtunk egy zenei pályázatot, a rengeteg beérkező produkcióból kilencet meg is hívtunk az udvarba. Aztán másik fókusz az esélyegyenlőség: roma alkotók, drogos témájú színházi előadás, a Snétberger Zenei központ diákja, árverés a Csodalámpa javára, filmvetítés. És szintén fókuszban a női alkotók. Én amúgy is figyelem a nőket, ki - mit csinál, zenében és már területeken is, és én imádok nőket imádni, rengeteg merítek ebből. Mint ahogy a barátnőim közelsége, ezek a női alkotók is sok-sok megerősítést, új gondolatot, szeretetet adnak. Lesznek fiatal énekesnők, színésznők, írónők, és mindenféle nők, tündérek, amazonok, anyák, lányok, asszonyok.
Ami a meglepetéseket illeti, idén néhány dal erejéig a Blue sPot Café programjában is feltűnsz. Mennyire szívesen kalandozol más zenei stílusok felé és mit gondolsz, mennyire érzed majd otthonosan magad például egy klasszikus blues sláger keretére ráigazított, vagy rockzenei betétekkel „megbolondított” népdal előadásakor?
Épp most hallgattam ezeket a dalokat, és nagyon szeretem őket! Igazából nagyon otthonos nekem, ezek a népdalok gyerekkori kedvenceim, a többi meg csak zene, egymásra hangolódás, energia. És ahogy hallgatom ezt a zenét, valahogy könnyűnek sejtem a találkozást. A blues egy nagyon ősi műfaj, és szerintem a népzenével való találkozása nagyon is harmonikus és természetes. Ilyen lesz hát a közös zenélés is.
Magunk is tapasztalhattuk, hogy a Palya-udvarban szinte családként éltek együtt a közönséggel. Általában mennyire vársz és kapsz visszacsatolásokat a közönségtől és ez mennyire befolyásolja az előadásaidat, a későbbi dalokat, műveket? Milyen arányban formálnak a saját, a környezeted és a közönséged elvárásai?
Én egy elég hosszú fázisig egyedül dolgozom ki az ötleteimet, sőt, ahogy egyre több tapasztalatom van az alkotásról, annál hosszabban időzök egyedül egy-egy ötlet felett. Aztán a következő fázis - ha van ilyen fázis, ez művenként, műfajonként változik - az alkotótársakkal való megosztás, a közös forma megtalálása. Izgalmas rész! És aztán persze van a közönségnek való megmutatás, ezért van az egész, a valódi értelme ez. Az biztos, hogy rengeteget ad a közönség energiája egy-egy műhez, főként megerősítést, érlelést, de az változó, hogy mennyire formálja át magát az alkotást. Én azért elég makacs vagyok, és tudom, hallom, leírom, felveszem a próbafolyamatban, hogy mit hogyan szeretnék. Ez a mesterség szeretete is, zenében, írásban és másban is. De paradox módon pont ez adja a későbbi szabadságot ahhoz, hogy a mű adott esetben változzon, vagy, hogy a kidolgozott részek mellé bekerüljenek az improvizációs részek, ahol aztán meg szárnyra kapok, és alig akaródzik a szárnyalásból visszatérni.
De mintha ez a két erő egyszerre létezne csak igazán, erősíti egymást a sok tanulás, a munka állhatatossága, illetve az improvizáció szabadsága.
Irigylésre méltó kreativitással formálod a világot, „gyurmáztál” már hangokkal és nemrég szavakkal is, ahogy Magad is írtad a Ribizliálomban. Tervezel-e majd még újabb anyagokkal is gyurmázni, milyen mértékben fogod a hangokat és a szavakat ezentúl alapanyagként használni és egyáltalán, merre irányítod a kreatív energiáidat a közeli és távoli jövőben?
Ó, rengeteg ötletem van, és az a baj, hogy mindet imádom! Ha már itt tartunk, pont erről a témáról - a saját ötletek szeretetéről - egy tankönyv-alapanyagot is írtam, és ezt tréning formájában is szeretném tanítani, mert ha valamiben, hát ebben rengeteg tapasztalatom van. Szóval az ötleteim közt szerepel zene és könyv is. Az Ezeregy szefárd éjszaka című lemez pont Kapolcsra jelenik meg, de közben dolgozom az altatós - lemezmellékletes - könyvemen is, ez őszre lesz kész. Ezt a kislányom hívta bennem életre, nagyon izgalmas álombirodalmi utazás ez, sok szereplővel, anya mellett apa is, nagymama is kap nekivaló altatódalt, meg rengeteg, ébrenlét és álom határán elmondott történet is van benne. És aztán ott vannak a könyvötleteim is, dolgozom a várandósnaplómon, és hát Lapay Tündike is írja már a Kurvaképző mindennapjait… Imádok zenélni és írni, imádok élni, és anyaként biztos egy csomó új dolog fog eszembe jutni. Állok hát elébe kíváncsiságom újabb, visszautasíthatatlan hívásainak.
